|
Mezey László a Mount Everest expedícióról (II. rész)
Szeptemberben párhuzamosan indul két magyar expedíció a Mount Everest megmászására két különböző útvonalon. Mi az Explorers Team egyik mászójával, Mezey Lászlóval (alias Mező) beszélgettünk, terveikről, múltjukról, és a hegymászás misztikumairól.
SW: A hegymászás meglehetősen költséges sport. Volt-e már olyan utatok, ami anyagi okok miatt hiúsult meg?
Mező: A mostani felállásban hál’ istennek nem. Régebben, még főiskolás korunkban próbáltunk eljutni egy kalandozás során a Kilimandzsáróhoz, de ez még nem volt olyan komoly. Akkor valóban nem tudtunk elrepülni Egyiptomból Tanzániába, ahogy terveztük, de akkor nem is feltétlenül a hegymászás volt az elsődleges. Ilyenre tehát hál’ istennek még nem volt példa. Ennek azért megvan a magyarázata, hiszen ennek a társaságnak a nagyrésze azzal foglalkozik, hogy előteremtse ennek a hátterét. Nálunk nem úgy van, hogy a munkánk mellett megpróbálunk hegymászással is foglalkozni, hanem a hegymászás a munkánk. Időnk nagyrészét, az edzések mellett, szponzorok és támogatók beszerzésével töltjük, illetve azzal, hogy ígéreteinket, amiket nekik teszünk, utána megvalósítsuk. Ez rengeteg idő. De ez azt jelenti, hogy egy bizonyos idő után már könnyebben meg lehet találni a támogatót, jó kapcsolatot alakítunk ki vele. Nemcsak kérünk, hanem adunk is neki. Felületeket kell biztosítanunk, ami arról szól, hogy meg tudjuk jeleníteni őket, és ez munka. Szerencsére erre rá tudtuk tenni az éveinket.
SW: Miért éri meg tulajdonképpen a szponzoroknak, hogy támogassanak benneteket?
Mező: Az egész egy egyszerű reklámszakma, amire persze most mindenki felkapja a fejét, aki a reklámszakmában van, hogy ez nem egyszerű. Pontosan, mi is nagyon érezzük. Mi végzettségünk szerint testnevelő tanárok vagyunk, és eleinte közünk sem volt ahhoz, hogy hogyan néz ki ez az egész. Most már egy kicsit konyítunk hozzá, de ennél még egy jobb felállás van már, hogy olyan emberek állnak a hátterünkben, akiknek ez a foglalkozásuk.
SW: Hol biztosítjátok a reklámfelületeket?
Mező: Egyrészt könyvet írunk. Másrészt nagyon sok újságban már kérik, hogy nevezzük meg a cégeket. Ez azonban még csak a kisebbik része a dolgoknak. A nagyobb mindig a televízió. Ha a televízió olyan akciót lát, ami érdekli, és az Everest érdekli, akkor minden kis reklámnak is már komoly értéke van. Most lesz egy olyan weboldalunk, aki hosszú távon gondolkodik bennünk, ott is meg lehet jeleníteni a támogatókat. Amikor hírértéke van egy akcióknak, akkor nyilvánvalóan a rádióban is ott kell lenni, és ott azért megvan erre a lehetőség. Egy teljesen kézzel fogható, bár kissé szűkebb része ennek a dolognak, hogy vannak olyan támogatók, akik a hegymászással kapcsolatos felszereléseket gyártják, és azzal, hogy fotózunk, szerencsére elég jó minőségben, tudunk a katalóguskészítésekben segíteni. Vagy akár előadásokat tartunk, ahol olyan emberekhez jut el az információ, akik ebben a dologban érdekeltek. Ilyenkor nem mindegy, hogy a képen kinek a felszerelése látszik. Ezek első hallásra kicsi dolgok, de akinek ez a szakmája, az pontosan tudja, hogy mennyi minden lehetőség van.
SW: Az ISM-től is kaptok egy jelentős mértékű támogatást. Nem érzitek úgy, hogy esetleg más sportágaktól veszitek el ezt az összeget, egy olyan próbálkozásért, ami nem is biztos, hogy sikerrel jár?
Mező: A hegymászást semmilyen élsporttal nem szabad összehasonlítani. Az, hogy van benne sportjellegű felkészülés és hasonló médiagazdasági háttere lehet, az egy dolog. Ebben az esetben, úgy gondolom, azért nincsen senkinek lelkiismeret-furdalása, mert azzal, hogy tényleg nem volt még magyar ember az Everesten, ez pontosan egy olyan ügy, ami mögé az ISM bátran oda mer állni. Nemcsak arról van szó, hogy mi fel akarunk mászni egy hegyre, mert ez a kedvenc szórakozásunk, hanem ez egy olyan törekvés, amellyel a magyar hegymászásnak a hírét öregbíthetjük, egyben a magyar sportnak, és nyilvánvalóan Magyarországnak, szóval ez egy kicsit továbbmutat annál, hogy néhány emberke megy föl a havon.
SW: Milyen a viszony a rivális expedícióval?
Mező: Nem rosszabb, mint amit az emberek elképzelnek, inkább jobb. Ennek az az oka például, hogy akikkel tavaly együtt másztunk Pakisztánban, azok közül vannak olyan mászók, akik abban a csapatban vannak, és nagyon jó a kapcsolatunk velük. Illetve, azzal teljesen egyetért mindenki, hogy a magyar hegymászásnak, az mindenképpen jót tesz, hogy ez a két csapat szépen, kultúráltan tudja kezelni a dolgot. A sportszerű versengés, vagy egész egyszerűen az elsőségért való valamilyen óvatos sietség, ezek persze rossz szavak, mert nem szabad sietni, ebben a szituációban benne van. Annak, aki előbb felér azért talán jobb, nem is tudom, talán híresebb lesz, de ez hülyeség, mert nem lesz híresebb valaki ettől, de hát akkor is, nem volt még magyar fent. De, mi ezt jól kezeljük, mint két csapat, és ha engem megkérdeznek, hogy mit gondolok róla, vagy fordítva, akkor nem kezdek el ujjal mutogatni és sárral dobálózni. Egész egyszerűen a hegymászás elveinek jót tesz. Sokat beszélgetünk erről, találkozgatunk, sőt még hivatalos úton is vannak közös egyeztetések, mivel az ISM mindkét csapatot támogatja.
|
|
SW: Nem lenne nagyobb az esély a feljutásra, ha összefogna a két csapat?
Mező: Én azt gondolom, hogy azért nem, mert mi a hegynek a két oldalára megyünk, ha egyre mennék, akkor nyilvánvalóan egy csapat lennénk, de mi két teljesen más utat választottunk, más okoknál fogva, kinek mi a fontosabb, ki mit tart veszélyesebbnek, biztonságosabbnak. És azért, mert szerintem kompetensen van 6-8 olyan magyar hegymászó, aki fel tud mászni a csúcsra, ezért azt mondom, hogy pont jó, hogy ezek a potenciális csúcsmászó jelöltek nem egy csapatban vannak. Ugyanis egy csapattervben szerepel egy-két, nagyon jó esetben három csúcstámadási lehetőség. Ez azt jelenti, hogy kb. kétszer-két embernek van erre lehetősége. És ha azt mondtam, hogy van nyolc ilyen ember, akkor a másik négynek máris elvettük a lehetőséget. Ha így most két oldalról másznak az emberkék, nem kettő csúcstámadás lehetőség lesz, hanem négy. Ez matematikailag biztosan növeli az esélyeket.
SW: Egy ilyen expedíció során mennyire fontos, hogy a tagok kedveljék egymást, mennyire fontos az összetartó erő?
Mező: Nagyon-nagyon fontos. Nem is tudok elképzelni ebben a pillanatban olyan felállást, hogy úgy válogassunk, vagy hogy úgy menjünk el, hogy nem ismerjük jól egymást. Ez annyira bejött már évek óta, hogy tudom, hogy a másik mit fog reagálni, milyen felkészülés van mögötte, ismerem a félelmeit, a bátorságát, mindent. Az, hogy nagyon jó viszonyban vagyunk egymással, hogy mindent meg tudunk beszélni… Nagyon sokszor látszik az, hogy nem biztos, hogyha összeraknak 3-4 abszolút szupersztárt egy csapatba, akkor ők jól tudnak együtt dolgozni. Sokkal hatékonyabb lehet egy olyan társaság, aki már ismeri egymást, és nem feltétlen a legjobbakból kell összeállítani. Azt mondhatom, hogy Magyarországon, akik fel tudnak jutni a csúcsra, azok nincsenek olyan sokan, és ennek az egyik része azért ez a csapat.
|
|
SW: Az, hogy többen másztok inkább lelki, vagy technikai előnyt jelent?
Mező: Ez abszolút szituáció kérdése. Erre nehéz válaszolni. Elvi elképzelésünk van, hogy hogyan szeretnénk a hegyet megmászni, de például az utolsó szakaszban nagyon nem mindegy, hogy milyen állapotok uralkodnak. A Broad Peaken például volt egy olyan pillanat, amikor teljesen egyértelmű volt, hogy a legpratikusabb az, hogyha az összes, azaz hét hegymászó egyszerre mászik fölfele. Akkora hó volt, hogy azt mondtuk, hogyha azt két embernek kell taposni, egy derékig érő havat, akkor nem fogunk elérni, csak az út feléig. Ezek kényes apró játékok, amik ott dőlnek el.
SW: Egy sikeres Everest-expedíció után hogyan tovább? Van-e már újabb tervetek, vagy hátradűltök és azt mondjátok, hogy elértétek, amit szerettetek volna. Esetleg gondoltatok-e már a Seven Summit megmászására? Vagy a tizennégy 8000 méter feletti csúcsra?
Mező: Semmiképpen nem dőlünk hátra. Sokszor felmerül a kérdés, hogy mi lesz a Mont Everest után, mert a Mont Everest a legmagasabb hegy, és utána nincs mit megmászni. Na, most ez teljes tévedés. A Mont Everest csak a legmagasabb hegy, még rengeteg más hegy van, ami esetleg nehezebb, szebb, vagy érdekesebb, szóval egy hegymászó rengeteg célt tud még magának találni. Valóban komoly pont lenne az Everestet sikerrel megmászni, olyan magabiztosságot adhat mindenkinek, ami nagyon fontos lehet. A kontinensek legmagasabb csúcsait megmászni, vagy a tizennégy 8000-es begyűjtögetése, ezek lehetnek mind célok, de ha lényegesebb célokat kérdezel, akkor inkább olyan hegyeket szeretnénk megmászni utána, amelyek valamiért kedvesek nekünk. Ez fontosabb, mint hogy olyat teljesítsünk, mint például a Seven Summit. Nekem személy szerint az az álmom, hogy a következő csúcs olyan legyen, amire még nem mászott fel ember. Ez egy igazi felfedezés lenne, egy olyan újabb kaland, ami nem írható le két szóban. Ez egy összetett szép dolog.
SW: Mi pótolja a kritikus magasságokban a fürdőszobát, hálószobát, WC-t?
Mező: A WC-t nem kell semminek pótolnia, mert azt mindenki elintézik kin a sátor mellett balra, jobbról pedig vesszük a vizet, vagy fordítva. Ez semmi gondot nem jelent.
SW: No, de abban a hidegben, az öltözettel ezt hogyan oldjátok meg?
Mező: Ez nem probléma, ha az embernek vécéznie kell, akkor vécézik. Azért vannak trükkök. Most például Alaszkában a fiúk kipróbálták a kacsát, hogy ne kelljen az embernek éjszaka –40 fokban kimenni. Egy nagydolgot viszont így nem lehet elintézni, akkor ki kell menni, nincs mese.
SW: Nincs pelenka, vagy ilyesmi?
Mező: Nincs. Ha az ember figyel magára, akkor ezt egy picit még szabályozni is tudja. Persze nem mindig nyilvánvalóan. Van úgy, hogy az ember hóviharban kénytelen ezt elintézni, az nem egy egyszerű eset, de nem jelent akkora fizikai gátat a hideg, hogy ez ne történjen meg.
SW: Egyébként a magasságban a szükségletek elvégzésének gyakorisága hogyan változik?
Mező: Ez kissé összetett, mert abban a magasságban, ahol még normálisan működik a szervezet, ott igazából ritkább. Ott mindenféle energiát próbál kinyerni a szervezet ezekből a dolgokból, éppen ezért néhány naponta kell csak, például, nagyvécére menni. Van egy bizonyos magasság, ami felett már nem így működik a szervezet, nem nagyon tudja már kinyerni ezeket a dolgokat, és nem is akarja. Tehát mondjuk 7000 méteren ha jól vagyok és sokat eszem, sokat is járok vécére. Egész egyszerűen már átmegy rajtam. Ott már másként kell táplálkozni, sokat kell inni, olyan folyadékot, amiben megvannak a tápanyagok. Tehát ez így változik, hogy egy bizonyos magasságig sokkal ritkább, utána meg már hiába eszel, úgyis kijön belőled.
A hálószoba az egész egyszerűen a sátor és a hálózsák, ami nagyon kényelmes tud lenni. Most már nem polyfoamokat használunk, hanem önmagát felfújó matracokat, ami nagyon kényelmes, és a levegőréteg miatt nagyon jó szigetelő hatásuk van. Olyan hálózsákok vannak, amik tökéletesen szigetelnek, tehát ha egy egészséges, 37 fokos testhőmérsékletű ember belebújik ebbe a hálózsákba, ami szinte mindent bent tart, akkor benne is 37 fok lesz.
|
|
SW: És az alvásigény hogyan változik?
Mező: Igazság szerint tud az ember aludni, ha már hozzászokott az oxigénhiányhoz, amihez hosszú idő kell, de hozzá lehet szokni. Az szokta befolyásolni ezt a kérdést, hogy az ember mennyire stresszel, vagy nem. Tehát egy csúcstámadás előtti éjszakán szinte biztos, hogy semmit sem fog aludni, hiába kimerült a mászástól. Velem megtörtént az, hogy csúcstámadás után sem tudtam aludni, mert még annyira bennem volt az a feszültség, hogy még nem jöttük le a hegy teljes hosszát, hogy még csak a felénél voltunk az ereszkedésben. Amikor lejöttünk is volt egy olyan éjszaka, amikor nem tudtam aludni, akkor meg annyira felszabadult bennem az egész egy-másfél hónapos mászásnak a pszichés terhelése, hogy egész éjszaka fent voltam. 7000-8000 méter körül igazából már nincs pihenés, a szervezetnek egyszerűen arra van szüksége, hogy elmenjen abból a magasságból. Attól függően, hogy kinek mennyi tartaléka van, aszerint bontogatja le szépen magát, és érezheti magát jól és rosszul. Ha például valakinek rengeteg tartaléka van nem érdekes, hogy nem aludt, de aki a határeset környékén mozog, annak nem mindegy, hogy mennyit alszik.
SW: Fürdőszoba?
Mező: Az alaptáborban abszolút megoldott. Ha luxus körülményeket karunk teremteni, akkor felforralunk egy nagy kanna vizet, és még meleg vízben is tudunk mosdani. A gleccserpatak délutánra mindig megolvad, és ha süt nap, akkor nagyon kellemes idő van, akár 15-20 fokok is lehetnek. Ha sziklás terület, nem kell attól félni, hogy szétéget a nap, még napozni is lehet egy kicsit, ha havas terület, akkor szigorúan tilos, mert 5400 méteren, ha mindenütt hó van, akkor olyan erős a sugárzás, hogy azt már nem szereti a szervezet. A folyóvizekben tehát lehet mosószappannal mosakodni. Voltak olyan pillantok például a Kárpátokban, ahol gyalogoltunk megállás nélkül nagyon sokat hóban, akkor az ember a hóban is ahol illik, megtisztítja. A Broad Peaken volt velünk két lánymászó, akik egy idő után azért azt mondták, hogy most már eleget keménykedtek, és akkor fölforralták a vizet, és egy hordóban összekeverték a hideggel, és tudtak fürödni. Azért ez megoldható. De néha azért eltelik valóban úgy tíz nap, hogy az ember fogmosáson kívül, vagy azt sem, nem tudja elintézni a mosakodást, vagy esetleg nem is akarja.
SW: A konyháról még nem ejtettél szó.
Mező: A konyha marha egyszerű dolog. Eddig úgy nézett ki a konyhánk, hogy egy nagy sátor, illetve ponyva, és alatta a szakácsunk, aki egyébként minden expedíció alatt ott tevékenykedik, és szűken eléggé nomád körülmények között ücsörgünk. Ott mindent meg tud főzni nekünk a szakácsunk, amit ilyen viszonylag kultúrált körülmények közt lehet, például rizst, vagy ha elmondunk neki egy receptet, akkor megcsinálja, például főzelékeket. Legkevésbé a hús adott, ilyen magasságba nem lehet felvinni húst, tehát a fehérjeutánpótlást kell megoldani. Fönn a hegyen viszont már teljesen más. Ott már a sátorban az ember saját maga cipeli fel a főzőt, a kajákat, amit ő csinál meg, megolvasztja a havat, aztán beletesz valami jó kis, úgy nevezzük ketyma port, mert tök mindegy, hogy mi az, csak valamit dobjunk bele. Ez már egy elég monoton étkezés. Többnyire por kaják. Mi benzinfőzőt használunk, amivel nagyon sok vizet lehet olvasztani.
SW: Volna még valami hozzáfűznivalód az elhangzottakhoz?
Mező: A szponzorkérdéshez még annyit fűznék hozzá, hogy ugye ezek az expedíciók nagyon nagy költségvetéssel működnek, és ez nem azért van, mert mi nem bírunk elmenni csak a legeslegjobb felszerelésben, a legeslegjobb repülővel és a legeslegjobb szállodákba, hanem egyszerűen óriási pénzeket kérnek el csúcsengedélyekre. Ki kell fizetni egy vagon pénzt a semmiért. Ezeket nehéz összeszedni, és ezért is kell támogatót találnunk. Illetve, azáltal ha megjelentetjük ezt az egész hegymászó dolgot, nemcsak reklámtevékenységet folytatunk, hanem ismeretterjesztést is. A könyv is azt feltételezi, hogy nem azért érte meg megcsinálni, mert bele lehet írni három oldalban, hogy köszönjük szépen ennek és ennek, hanem hozzátartozik a tevékenységünkhöz, hogy megmutassuk másoknak. A filmkészítés is arról szól, részben megjelennek a támogatók, másrészt viszont akik ezt nem tudják megcsinálni, megnézhetik. Ebbe belefér a tudományos kutatás jelleg is. Például van egy hegymászástól teljesen független vonalunk. Egy kultúr-antropológiai kutatást kezdtünk el, ugyanis 95-ben egy olyan törzsi területre jutottunk, ahol nagyon érdekes szituációba botlottunk bele. Egy olyan törzsbe, aki akkor tanult írni. Azóta pedig egy hozzánk csatlakozó kutatócsapat ment ki, akik az írásbeliségnek a megteremtésében segédkeznek. Tehát több vonalon próbálkozunk.
SW: És még egy utolsó kérdés: mi a helyzet a jetivel?
Mező: Mi azt tudjuk, hogy a jeti, ha van, akkor a Himalájában van. Nem tudjuk, hogy most majd találkozunk-e vele, természetesen szeretettel várjuk. Én kicsit szkeptikus vagyok ebben a kérdésben, de lehet, hogy nem voltam még eleget magányosan fent a hegyen. Aki sokat van magányosan fent a hegyen, az hajlamos látni dolgokat, közelebb juthat ehhez a kérdéshez. Igazából még nem gondolkodtunk azon, hogy lépnünk kellene-e a jeti megtalálásában, vagy megkeresésében, de érdekes felvetés. Egy kicsit azért mosolygunk ezen a jeti-kérdésen. Az biztos, hogy védett állat.
SW: Köszönjük szépen a beszélgetést.
|
|
